Bár már kiesett az emlékezetemből néhány esemény, főleg a műtét utáni időszakból (pedig állítólag jól voltam, sokat beszélgettem - és sokat aludtam), de az előzményre, a barlangra tisztán emlékszem. Minden percére. 2001. január 20-án, szombaton, miután Lehellel és Bélával elindultunk a Létrási-Vizes-barlangba folytatni a fotótúra-sorozatot, amit Karácsonykor kezdtünk el, éppen lehasaltam a Dög-szifon szűkületébe hogy átkússzak, amikor nagyon erős nyomó/szúró fájdalmat éreztem a gyomorszájam környékén, közvetlenül a szegycsont alatt.
Azt gondoltam, csak egy kis szendvics - amit indulás előtt ettem meg - csúszott vissza a nyelőcsövembe a gyomromból, visszahátrálok a fejjel előre/lefelé helyzetből és pár nagyobb nyeléssel, esetleg vízzel segítve legyűröm. De bizony már visszacsúszni is csak nehezen sikerült.
Beültem a Dög-szifon bejárati "kuckójába", de hiába nyeltem nagyokat - később vizet is - a csomó nem távozott.

A mentők a Létrási-Vizes-barlang I. (víznyelő) bejáratán próbálják kivonszolni a hordágyamat, ahol normális esetben ember nem, csak a víz közlekedik. Szerencsére - a hosszú száraz időszaknak köszönhetően - ekkor nem folyt a patak

A "baleset"11:20-kor történt. Az orvosok (Riskó Ági, Komlóssy Attila) az infúzióval, oxigénnel, EKG-val, hordággyal kb. két óra múlva értek oda hozzám. Kint várt a mentő, rengeteg ember dolgozott a barlang kiépítésén, Karesz már robbantgatta a Rom-terem "lépcsőit". Én ezt az időt amolyan élet/halál (ébrenlét/álom) átmeneti állapotban töltöttem, amikor csak a saját túlélésemre koncentráltam. Nem tudatosan, automatikusan. Ügyeltem, hogy jól üljek (feküdni nem volt jó), hogy ne fázzak, hogy ne legyek szomjas. Lehel végig ott volt velem, később Béla is visszajött, sőt Karesz is volt nálam, azonban hiába láttam őket, nem ismertem fel az arcukat. (Lehel mesélte később: a két szemem egymástól függetlenül, össze-vissza mozgott ...)
Miután az orvosos "mentő-mag" megérkezett, el kellett volna kezdeni a kiszállításomat. Ehhez azonban elég rossz helyen voltam: a szűk járatrészben senkinek, semminek nem volt hely. Ekkor (némi, én úgy éreztem, alig-némi) segítséggel átevickéltem, a végén többször csúszdázáshoz hasonló módon haladva, az Agyagfej-terembe (bár szinte semmit nem láttam, csak foltokat, inkább az emlékezetemre támaszkodtam). Itt már nyüzsgött a nép és Maci és még néhányak segítségével még a Koppantál-ágból kivezető lépcsőt is leküzdöttem.

A barlangi mentők már a felszínen igyekeznek velem a mentőautóhoz. A csapat előtt dr. Riskó Ágnes

A mentő mellett kicsomagoltak a barlangi-mentő hordágyból. Itt bizony még/már nagyon "hulla" voltam ...

Vasgyári Kórház, Belgyógyászat. Innentől megint összekuszálódnak az emlékeim. Sokat jajgattam, mert rosszul éreztem magam (a "gyomrom" fájt), és eléggé otthagytak a sarokban. Talán azt a gyomorba lenyomott csövet is itt "kaptam": iszonyatos kínok, hányinger között ment le az orromon(!) át. Amikor megtudtam, hogy legalább 1½ napig bennem lesz, majdnem elájultam. (És semmi nem jött belőle!!!)
Barlangász mellé kerültem. Hamar kiderült, hogy barlangból hoztak be, hamar kirukkolt ő is barlangász mivoltával. Lukácsik Józsefet, Várszegi Sándort emlegette, meg főleg Jávorkút-környéki barlangos emlékeit. A Vizest ismerte, de csak felületesen. Kis-Gagarin volt a beceneve (azóta sejtjük, hogy Háger Ferenc lehetett.) A nővérek, orvosok azonban nem hagytak beszélgetni, pihentetni(!?) akartak. Klári sokáig ott volt velem, de nem hagyták, hogy egy korty tonikkal oltsa a szomjam, de teát, sőt vizet sem kaphattam, mert "Fekélyesnek nem lehet!".

Később átkerültem a Sebészetre, ahol éjszaka egy röntgen-felvétel aorta-duzzanatot mutatott közvetlenül a szívem mellett, amit a reggeli a CT-vizsgálat megerősített. Ennek műtéti gyógyításával csak Debrecenben foglakoznak - tudtam meg - ezért helikopterrel azonnal szállítanak. De a Vasgyári Kórház nem alkalmas helikopter fogadására, Debrecen meg a köd miatt nem tudott volna fogadni - így mentővel zötyögtettek át. (Kész csoda, hogy EZT IS túléltem.)

DOTE Szívsebészet. Amíg felvettek, vizsgálgattak. A műtét már biztos volt, csak pontosítani kellett. (Kaptam egy húgyhólyag-katétert: iszonyat!) Röntgenfelvételek, mellkasi ultrahang-kép, de mivel nem látszott oldalról elég jól, megnézték felülről is: egy ujjnyi vastag szondát kb. 3 cm mélyen bedugva a torkomba, és a vizsgálat percei alatt ott tartva, miközben folyamatosan öklendeztem ... de valahogy mindenből megnyugtató szakértelem és törődés áradt. Éreztem, hogy ITT ÉN vagyok a fontos, hogy minden ÉRTEM történik.
Az altatóorvos az egyik röntgen-felvételen megmutatta az állapotomat, a "felfújódott" aortát a szívem mellett, és elmesélte lehetőségeimet: fel kell, hogy vágjanak, a szívet, tüdőt leállítani, géppel helyettesíteni, a sérült érszakaszt kivágni, "gyári" darabbal pótolni, újraéleszteni, összezárni, összevarrni. Egy kis gyomorfekély esélye még mindig ott lebegett, de az infarktus sehol.
Kettévágott, kiterített, leállított szívű magamra gondolva egyáltalán nem lett jobb kedvem, most ijedtem csak meg igazán. A műtétet - gondoltam - legalább négy ember fogja végezni, és elég, ha bármelyikük figyelme máshova kalandozik. "Elvesztettük!" - hangzik majd, ledobálják a véres gúnyát ... és jöhet a következő. Eddig nem gondoltam, hogy ilyen súlyos bajban vagyok.

Előkészítenek, hogy áttegyenek a mentőbe

A műtét előtti percek szintetikus-morfiumos kábasága már teljes sötétségbe borult, bár Klári szerint még beszélgettünk is ... (műtét: vasárnap kb. du. 6-10.) ... az ébredés ködből kibontakozó árnyak emberré formálódása - alig több. A "Hogy van?" kérdésre "Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam!" volt a válaszom, kellemes perceket szerezve ezzel az orvosomnak, de valóban úgy gondoltam. Mint akin átment az úthenger, de MÁR ÁTMENT, VÉGE, ÉLEK! Most már a gyógyulás, lábadozás ideje következik.

Kedden este vittek át az intenzív őrzőből a műtét utáni ellátó kórtermébe. Finom friss kifli és tejföl volt a vacsora, de két falat volt a teljesítményem. A szívem szakadt meg ...
Az ébredés utáni árnyak azonban megmaradtak! Sőt! Színesebbek, változatosabbak lettek, a "történetek" a helyzettől függően változtak: igazi interaktív videojátékot "kaptam" ajándékba. Általában szemem lecsuktának pillanatában megjelentek az alakok. Közeledtek, távolodtak, egymással "társalogtak" (hang nem volt!). Ha feléjük néztem, inkább elhúzódtak, aztán ahogy kinyitottam a szemem: hopp, eltűntek.
Ezeket a nyilvánvaló hallucinációkat először az oxigénnek tulajdonítottam - de nem az az oka! A doki szerint inkább a műtét alatti elégtelen agy-vérellátás miatti enyhe agykárosodást lehet gyanúsítani. Az oxigénnek más hatása van. Azért adják, hogy az első legfájdalmasabb napokban kisebb tüdő/borda mozgással lehessen elegendő oxigénhez jutni. A száraz gázáram viszont kiszárítja az orr-nyálkahártyát, amitől az kisebesedik, és kis, kerek vérdugók képződnek (erre rásegít, a vérhígító gyógyszer is), ami nehezíti a légzést. Végeredményben nekem az oxigén több gondot okozott, mint könnyebbséget, úgyhogy igyekeztem félretenni, amint nem erőltették a használatát. (Az, hogy "büdös", azaz vécé-illatosító szagú, csak növeli az "élvezetet".)
A hallucinációknak azonban ezzel még nincs vége! Következik a "tintahal felhő". Egy-kettő "beúszik" a (csukott szemű, de pl. a plafon képét őrző) látómezőmbe, aztán tovalibeg, harmadik jön, ... stb., míg ki nem nyitom a szemem.
A változatok között pókhálóra tapadt harmatcseppeket rázó hajnali szél is van, kocsonyában remegő buborékok is, vízfelszínre hullott színes törmelék örvénylése is, de a kristályok sem rosszak. Ezek általában élénksárga, hosszú, egyik végén hegyes, másik végén lapos, 3-4 sík felületű pálcák (vagy inkább bunkók), megszórva kicsi, fekete rombusz-testekkel. "Pirit-kalciton" írná egy ásványos könyv a kép alá - de elég durva a hasonlat. Vannak még víz tetején kavargó piros vagy fekete pálcikák, és a "normál" kép előtt lebegő apró, piros diszpergált folyadékcsöppek is.
Változatos. Nem unatkozom.
Megfigyeltem, hogy minden látomás alapja reális. Nézem a plafont: fehér. Egy frászt!!! Nappal halványkék, az esti lámpáknál halványsárga. A kétszínű látomások alapja ez, 100-szorosan felerősített színnel. Pl. erős türkizkék vagy élénksárga. A minták is ott vannak a plafonon, csak "normálisan" nem vesszük észre. Ezernyi mikrorepedés futja át a festéket. Ezek piciny hányada a szemem becsukásának utolsó pillanatában, amikor már csak egy keskeny résen és a pillák között látok át, hirtelen, de nem feltűnő gyorsasággal kitölti az egész látómezőt. Felnagyul és megerősödnek a színek!
Azt, hogy miért remeg a "kocsonya", nem tudom. De LÁTTAM a csövön kiáramló oxigént is és a mennyezeten fantasztikus gázáramlás-szimulációkat a lámpák körül.
A szagok és ízek viszont elviselhetetlenek: valami jód-kinézetű, de nem jód-szagú anyagot használnak fertőtlenítésre. Klórszag sincs, csak ez az ál-jód és ez ellep mindent: a vécétől a folyékony szappanig, a kávétól a kakaóig, a virslitől a kenőmájasig. Büdös vagyok a sok gyógyszertől is. Ennek vége lehetne már!
A (felfekvésgátló) VÍZÁGY viszont fantasztikus volt. Sajnos már vége. Hallható ugyanis, hogy a falon futó ellátó-rendszerben az áram, gáz, nővérhívó, őrző vezetékeken kívül víz is zubog. Az ágy kerete és matraca ennek ütemében mozog, rezeg, és ha becsukom a szemem (!) olyan hatást ad, mintha az ágy egy 5-10 méter hosszúságú inga végén lógna, és lassan1-2 métereket hintázva mozogna, időnként 1-2-5 métert emelkedve, süllyedve. Nagy találmány! Félig nyitott szemmel, fix vonatkoztatási pontot keresve sikerült "rajtakapnom" is, a valóságban mindössze néhány cm-es mozgást - DE NEM IGAZ! Hallucináció volt ez is!

Hogy miért nem fájtak ekkora vágások rajtam: nem értem. A mellemen hosszában, a gyomromnál keresztben egy-egy nagy vágás, a bordáim elvagdosva, többcentis vágás mindkét combtőmben. Ezeknek iszonyúan kellett volna fájni. Műtét után még a morfium miatt talán nem ... de később? Igaz, valami fájdalomcsillapító volt a "marék kavics" között, amit naponta háromszor kaptunk, de akkor is ... Persze pár nap múlva valóban elkezdtek nőni a fájdalmak, lehet, hogy csökkentették a fájdalomcsillapító mennyiségét.

Szerdán egy gyors hasi ultrahang vizsgálat (hopp! jobboldalt egy vesekő!), egy mellkasi röntgen ... és a csendes szenvedés.

Csütörtökön egy mellkasi ultrahang - a legrosszabb benne, hogy le kell feküdni oldalfekvésben a vizsgálóasztalra ... szenvedünk tovább.

A péntek a nagy bajok napja. Az egyórásra ígért vese-erek feszességét ellenőrző hasi ultrahang vizsgálatra éhgyomorra megyek, de nagyon rosszul érzem magam. Iszonyú, féléber éjszaka után rossz az általános közérzetem, a hólyagom állandóan teli, szívritmus-zavarom van. A vizsgálat csak 10 perc lett, de a kórterembe visszaérve már enni sem bírok. Csak fekszem, reszketek a hidegtől, inog a fejem a szívritmus-zavartól, infúzióznak, óránként járok vizelni (vagy kipukkadok), gyors, apró légzésrohamokkal tartom magam fönn. Tachycardia! Fibrillál - mutatja az orvos a monitort, ismét 15 percenként "őrzik" a vérnyomásom, és kapok egy új készüléket (valami anyagot nyomat az infúziómhoz időnként), csak hogy ne kelljen "Defi"-vel "kiütniük". Ettől egy perc alatt helyrejön - mondja az orvos, de csak délután négy órára jött el az a perc, amikor a közérzetem is rendbe jött. Később megtudom: az ilyen, műtét utáni vese-megszaladás halálozási aránya 15%! Megint túléltem valamit ...

Vasárnap ragyog a nap, hív a természet: felhívtam Létrást. Lápa-túra volt tegnap, meg nagy buli előtte a hámori kocsmában. Gino vette fel, utána Botival beszéltem ... jó volt hallani a hangjukat. Matyi és Klári is jön ma (mint kétnaponta), jól érzem magam, szép ez a nap. (Csak mikor belegondoltam miket úsztam meg, miken mentem át eddig ... nem tudtam visszafojtani a sírást ...)

Hétfőn kiszedik a varratokat, és a kontrol vizsgálaton találkoztam a doktornővel, aki egy hete az ultrahang-szondát lenyomta a torkomon. A vizsgálat eredménye jó, ez a találkozás jóval kellemesebb ...

A kedd csak egy ráadás nap, biztos ami biztos, volt komplikációm a műtét után, várjunk rá egy kicsit, mielőtt elbocsátanának. Az utolsó két nap nehezen telik. Az éjszakák még nehezebben. A sok tétlen nap után nem tudok aludni. Kezdetben egy-egy tabletta Xanax segítségét vártam, az utolsó két éjjel egy-egy fél szem Eunoctin-ban reménykedek. Ettől azonban megfájdul a gyomrom, és hülyeségeket álmodok. Általában tárgyakhoz kötődve, amiket aztán felébredve hiába keresek ... és nem értem a dolgot. Először valami körkörösen kirakható dominó-féle szerepelt az álmomban (amolyan kis "Stonehenge"), másodszor a mobiltelefonom "szült" kis mobiltelefonokat. Amíg fel nem keltem sétálni, magamhoz térni, vadul járt az agyam: hová tehettem ezeket a dolgokat. Tiszta őrület! Szerdán végre csomagolok: indulok Miskolcra.

És a hab a tortán: a miskolci kardiológiai rehabilitáció. Amint kitett a mentő, biztos voltam benne, hogy ez az a hely, ahol NEM maradok ott! Zsúfolt, apró kórtermek, büdös vécé, hőség, "izzó" fűtőtestek, ablaktáblák között hűlő gyümölcslevek, a két tévét sorozatról-sorozatra kapcsolgató lábadozók, ténfergő, ottfelejtett félhalottak, éjszaka valódi segítségre képtelen kisegítő-nővérek, ... halálszag. Debrecenben a sokkal súlyosabb állapotban lévő páciensek körül ÉLET volt, itt az "elfekvő" bácsik, nénik a HALÁLt sugallták. Minden debreceni zárójelentés ellenére a magasvérnyomás-gyanú megalapozása helyett mellkasi folyadékot akartak tőlem eltávolítani, amim viszont nincs is. Kaptam volna még gyógytornát ... mindezt minimum 4 HÉTIG (mivel ennek betegbiztosítási/támogatási oka van)! Azt is megtudhattam, hogy a betegnek VANNAK jogai, pl. eldöntheti, hogy hol akar meghalni ... Nekem ILYEN rehabilitációra nincs szükségem. Kényszerű célszerűségből (= a "hivatal" hiánya miatt) egy iszonyú éjszakára ottmaradtam, emiatt reggel átestem pár felvételi vizsgálaton, de délelőtt (aláírva, hogy: "Saját felelősségre!") hazamentem.

Végre itthon. Gyönyörű itt Lillafüreden. Süt a Nap, 20 cm-es hó van, Bundás a nyakamba ugrott (miután elhitte, hogy valóban én vagyok én), hívogat a Fehérkő sziklaorma ... Amint tudok: MEGYEK!

Ha valakit érdekel a műtét szakszerű, orvosi leírása itt elolvashatja.